Gyorsított tanfolyam
A késő délutáni napfény aranysárgán sütött be az ezüstszürke oktatóautó szélvédőjén, de a kabinban uralkodó feszültséget a kellemes őszi időjárás sem tudta feloldani. Kata mindkét kezével úgy markolta a kormányt, mintha az életéért küzdene, a szája szélét harapta, ujjpercai pedig teljesen kifehéredtek. A tekintete pánikszerűen ugrált a szélvédő, a jobb oldali visszapillantó és a lábánál sejthető, rettegett pedálok között.
Épp egy szűk, parkoló autókkal zsúfolt lakótelepi utcácskában araszoltak. A motor üvöltött, mert Kata elfelejtett felváltani, de amikor végre rávette magát, hogy benyomja a kuplungot és kettesbe rántsa a kart, a váltó egy gyomorforgató reccsenéssel tiltakozott.
– Semmi baj, a fogaskerekek úgyis csak tájékoztató jellegűek abban a váltóban – jegyezte meg a mellette ülő oktató, László, anélkül, hogy a hangjában akár csak egy csipetnyi idegesség is lett volna.
László már harminc éve tanított vezetni, és láthatóan kifejlesztett egy olyan mély belső békét, amit még a legelszántabb kezdők sem tudtak felborítani. Éppen a hőálló műanyag bögréjéből kortyolgatta a langyos feketekávét, miközben a saját oldalán lévő pótpedálok fölött pihentette a lábát, felkészülve bármilyen váratlan katasztrófára.
Kata mélyet sóhajtott, próbált nem tudomást venni a fém siralmas hangjáról, de a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek árulkodtak a belső vívódásáról.
– Laci bá’... – kezdte bizonytalan, halk hangon a lány, miközben az autó enyhén kacsázni kezdett a felezővonal felé. – Kormányt tartjuk, Kata, a jobb oldalon is vannak parkoló autók, és az tulajdonosok szeretik a visszapillantóikat – mormolta László nyugodtan, lehúzva a bögrét a szájáról. – Na, mit szeretnél kérdezni? Remélem, nem a kéziféket felejtetted el megint leengedni, mint a múlt héten a benzinkúton?
– Jaj, dehogy, nem arról van szó! – Kata nyelt egy nagyot, és egy piros lámpához érve – amit szerencsére sikerült nem túl drasztikus fékezéssel abszolválnia – elszántan a mesterére nézett. – Csak... megfordult a fejemben valami. Őszintén meg kell kérdeznem, mert már kezdem elveszíteni a reményt.
– Hallgatlak, gyermekem. A pirosnál állunk, most van időnk a nagy életbölcsességekre.
Kata megeresztett egy esdeklő pillantást, és a mellkasára szorította a kezét. – Mennyire van még szükségem, hogy végre tényleg tudjak vezetni? Hogy átmenjek a vizsgán, és ne kelljen minden egyes elindulásnál imádkoznom?
László lassan letette a kávéscsészét a pohártartóba. Hátrafordult a székében, hüvelykujját a biztonsági övébe akasztotta, és elgondolkodva végigmérte a tanítványát. Pár másodperces feszült csend támadt a kocsigyomorban, amit csak a motor egyenletes alapjárati durogása tört meg. Végül az oktató arcán egy sejtelmes, sokat sejtető mosoly terült szét, és lassan megvakarta a halántékát.
– Hát, kedvesem... – mondta elnyújtva a szót, miközben a lámpa sárgára váltott. – Körülbelül háromra.
Kata szeme azonnal felcsillant. A mellkasát elöntötte a megkönnyebbülés melege, a remény szikrája gyúlt meg benne. Három óra? Az mindössze két gyakorlati alkalom! Egy dupla óra pénteken, meg egy gyors ismétlés jövő hét elején, és már jelentkezhet is a vizsgára! Végre megszerzi a jogosítványt, és nem kell többet a buszon nyomorognia.
– Három órára? – kérdezte csillogó szemmel, szinte ujjongva a boldogságtól, miközben gázt adott. – Csak annyira? Akkor a héten már le is tudjuk az egészet!
László erre hirtelen felnevetett, a jobb kezével akkorát csapott a saját térdére, hogy a műszerfalon megrezrent a navigáció, majd a fejét csóválva rálépett a saját fékpedáljára.
– Dehogyis, lányom! Három autóra!
Kata elképedve meredt rá, a szája tátva maradt a döbbenettől – miközben a kocsi jobb oldala felől máris egy baljós, fémes padkacsikorgás hangja szűrődött fel...
