A férjem és az ötmilliárd forintos dilemma
Már tíz éve koptatjuk egymást Gáborral, de néha még mindig meg tud lepni. Vagy inkább sokkolni – attól függően, hogy a hét melyik napján és mennyi koffeinnel a szervezetemben kérdezed. Annó, a kapcsolatunk hajnalán a humora volt az egyik legfőbb fegyvere, kifejezetten vonzónak és intellektuálisnak tűnt az a szikrázó szellemesség. Ma? Ma már a szikrázó szellemesség és a "kiidegel a vilgából" határán egyensúlyoz.
A minap este a konyhában szöszmötöltem vacsora után, a mosogatórongyot csavargatva, miközben a nappaliból a tévé szűrődő zaja töltötte be a teret. Épp a lottó számok monoton sorsolása ment. Én persze – mint minden rendes, földhözragadt optimista – fejben már a privát tengerparti nyaralónk teraszán kortyolgattam a koktélomat, pedig még egyetlen egy számot sem húztak ki. De hát megvolt rá minden kozmikus esélyünk! Aznap délután ugyanis egy koromfekete macska sprintelt át előttem az utcán, én pedig szentül hittem a fordított pszichológiában: a babona szerint ez szerencsétlenség, tehát a nagykönyv szerint nekem most óriási szerencsének kell következnie. A levegőben szinte tapintani lehetett a milliárdok illatát.
Aztán a tévéből felhangzott az utolsó szám is, és a bűvös buborék kipukkadt. Megint semmi. Nulla találat. A tengerparti villa köddé vált, maradt a mosatlan edények látványa.
Ekkor viszont megfordult a fejemben egy kis játék. Ha már a pénz nem jött össze, legalább egy kis romantikus profitot akartam kisajtolni az estéből. Próbára akartam tenni az én drága férjecském elkötelezettségét. Tudod, azt a fajta klasszikus, hollywoodi vallomást vártam, amitől a női szív azonnal palacsintává olvad, és ami után egy csapásra elfelejted, hogy az illető tegnap este már megint centiméteres pontossággal a szennyeskosár mellé dobta le a zokniját, mintha a kosárnak saját taszítóereje lenne.
Törölgetés közben odasétáltam hozzá a kanapéhoz. Megálltam előtte, eltakartam a képernyőt, mélyen a szemébe néztem, és lassú, drámai, színházi hangon, minden részletet gondosan hangsúlyozva feltettem a Végső Kérdést:
– Drágám... Te mit tennél, ha nyernél öt milliárd forintot a lottón, de még aznap éjjel elrabolnának engem, és pontosan öt milliárd forint váltságdíjat követelnének értem?
Belül már készítettem a zsepiket a meghatódáshoz. Vágytam egy hősi esküre. Arra, hogy felpattanjon, átkaroljon, és azt mondja: "Kicsim, a pénz semmit sem ér nélküled! Az utolsó fillérig odaadnám, sőt, ha kell, magam vadászom le az emberrablókat a világ végén is!"
Gábor arca elkomolyodott. Egy pillanatra teljesen elhallgatott, a tekintete a semmibe révedt, mint egy wall street-i bróker, aki épp egy rendkívül összetett, kockázatos fúziós tranzakciót mérlegel a fejében. A feszültség szinte vibrált köztünk. Végül rám nézett, és a létező leghiggadtabb, legőszintébb hangszínén, rezzenéstelen arccal ennyit mondott:
– Már ne is haragudj, szívem, de teljesen kizárt, hogy kétszer is ekkora szerencsém legyen egyetlen nap alatt.
Egy másodperces néma csend követte a szavait, miközben a feldolgozóegységem próbálta értelmezni a hallottakat. Természetesen ezt is elviccelte. Vagy ami még rosszabb: teljesen komolyan gondolta.
Mondjuk, tíz év után sem értem, mit vártam. Legközelebb inkább megtartom magamnak a lottónyereményt.
