A vőlegény nemet mondott az esküvőn

Sosem felejtem el Tomi és Nóri félresiklott esküvőjét. A helyszín egy festői, szabadtéri birtok volt, egyike azoknak az aprólékosan megtervezett, csodás helyeknek, ahol minden faágra tüllszalagot kötöttek. Ott ültünk a második sorban, és szép csendben, de annál intenzívebben izzadtunk a testre szabott, szűk öltönyökben. A hangulat a hőség ellenére is varázslatos volt. A bal oldalamon a feleségem már a harmadik papírzsebkendőt morzsolgatta a meghatottságtól, teljesen átadva magát a pillanat romantikájának, miközben a jobb oldalamon Pista bácsi, a vőlegény nagybátyja egy mentolos cukorkát forgatott a szájában, vélhetően a hőség és a kiszáradás elleni védekezésképpen.

Nóri, a menyasszony, lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A virágkapu tökéletesen festett a nyári délután fényében, a nagymamák pedig már javában törölgették a könnyeiket. Aztán színre lépett az anyakönyvvezető.

Egy végtelenül szigorú tekintetű, talpig feszes kosztümbe öltözött hölgy volt, akinek a tartása egy vasalódeszkáéval vetekedett. Az a típusú, vérbeli hivatalnok, aki a mosolygást valószínűleg súlyos fegyelmi vétségnek, a lazaságot pedig egyenesen hivatali bűnnek tartja. Rezzenéstelen arccal, hűvös profizmussal belekezdett a jól ismert, jogi zsargonnal tűzdelt szövegbe. A hangja úgy metszette át a fülledt nyári levegőt, mint egy jégvágó.

Eljött a nagy pillanat. A ceremónia csúcspontja. Olyan csend lett a kertben, hogy még a fák ágain ugráló madarak is abbahagyták a csicsergést, mintha ők is tudnák, hogy most valami sorsdöntő következik. Az anyakönyvvezető komoran, minden hangsúlyt katonásan a helyén tartva feltette a kérdést:

– Akarod-e a jelenlevő Nórát feleségül venni?

Tomi állt. Nézett Nórára, mélyen a szemébe. Aztán lassan végignézett a násznépen. Némi hezitálás után, a világ legnagyobb nyugalmával, tisztán és érthetően rávágta:

– Nem!

A másodperc tört része alatt fagyott meg a levegő, dacolva a harmincfokos meleggel. A csend hirtelen tapinthatóvá, mázsás súlyúvá vált. Pista bácsi a jobb oldalamon akkorát zökkent a meglepetéstől, hogy hangos köhögéssel félrenyelte a mentolos cukorkát. A feleségem keze megállt a levegőben a félig összegyűrt zsebkendővel, mindenkinek kikerekedett a szeme, és az egész vendégsereg egy emberként, döbbenten felmorajlott. Nóri arca eközben egy komplett színtani elemzésen ment keresztül: a hófehértől kezdve a paprikapirosig, végül egy egészen ijesztő hamuszürke árnyalatnál állapodott meg.

A vőlegény hirtelen újra megszólalt:

– Szeretném itt mindenki előtt bejelenteni, hogy... természetesen csak vicceltem! Hát, még szép, hogy akarom!

Vannak azok az emberek, akiknek egyszerűen fizikai fájdalmat okoz, ha egy kínálkozó ziccert nem üthetnek le. Tomi pontosan ilyen. Ő a baráti társaságunk ügyeletes mókamestere, az az ember, aki a legrosszabb, leginkább oda nem illő pillanatokban is képes elsütni egy olyan poént, amitől a többiek egyszerre temetik a kezükbe az arcukat és nevetnek fel. Ám ezt most ő is érezte, hogy nem kicsit tolta túl.

Persze a bejelntése után egy kollektív, hatalmas kő esett le mindenki szívéről – a puffanást talán még a szomszéd kerületben is hallani lehetett. A feszültség azonnal oldódott, a feleségem megkönnyebbülten a fejemhez hajolt, és az egész násznép egy hatalmas nevetésben tört ki. Pista bácsi is sikeresen kiköhögte a gyilkos cukorkát, és az arca lassan visszanyerte normál színét.

Lassacskán mindenki nevetni kezdett. Kivéve az anyakönyvvezetőt.

A nevetés lassan, kínosan elhalt, ahogy észrevettük őt. A hölgy egyetlen felesleges mozdulat nélkül, végtelenül drámaian becsukta a hatalmas, címeres könyvét. A tompa puffanás, ahogy a vastag lapok egymásnak csapódtak, baljóslatúan zengett. Az arca rezzenéstelen maradt, mint a Mount Rushmore egyik gránitból faragott kőszobra. Komótosan megköszörülte a torkát, szúrós tekintettel végignézett rajtunk, és egy olyan jéghideg, hivatalos hangon szólalt meg, amitől a hátunkon is felállt a szőr:

– A házasságkötés alapfeltétele a komoly, egybehangzó és azonnali igenlő válasz. Mivel a vőlegény nyilatkozata, illetve a hozzájárulása hiányos és komolytalan volt, a jogszabályok értelmében a ceremóniát ezennel berekesztem. Nincs módomban a házasságkötést érvényesíteni.

Az első másodpercekben azt hittük, ez is csak egy poén. Hogy a jégkirálynőnek is van humorérzéke, és most ő adja vissza Tominak a kölcsönt. De nagyon nem volt az. A hölgy határozott mozdulattal a hóna alá csapta a könyvét, megigazította a táskáját, és elindult a helyszínről kifelé vezető murvás úton.

A pánik azonnal kitört. Hiába ugrott utána a vörös fejű örömapa, hiába győzködte, magyarázkodott és kérlelte Tomi, a világ összes bocsánatát kérve. Hiába vette körbe a fél rokonság, mint valami kétségbeesett túsztárgyaló csapat, aki próbálja megmenteni a napot. A hölgy hajthatatlan maradt. Számára a törvény betűje szent volt és sérthetetlen, a viccelődés pedig egyenesen blaszfémia. Szó szerint, egyetlen rossz helyen elsütött "nem" miatt lefújta az esküvőt.

A helyzet abszurditása csak percekkel később tudatosult mindenkiben. A lagzit persze megtartottuk – elvégre a sokfogásos vacsora ki volt fizetve, a zenekar ott állt felhangolt hangszerekkel, és a hűtők roskadoztak az italoktól –, de a hivatalos papír és a valódi ünneplés hiányában az egész valahogy egy hihetetlenül jól dekorált, de rettenetesen drága és kissé szürreális házibulivá silányult. Az asztaloknál a beszélgetések fő témája természetesen a "elment az esze Tominak?" és a "normális ez a nő?" tengelyen mozgott, miközben Tomi felváltva kért sűrű bocsánatot Nóritól, és próbált erőltetetten, bűntudatosan mosolyogni a vendégekre. Érthető okokból a hangulat sosem ért fel azzal az eufóriával, amit egy igazi lagzi megkívánt volna.

Hogy mi lett a vége? A történet szerencsére nem végződött szakítással, bár Tominak biztosan volt néhány bűntudattal terhelt kellemetlen hete otthon. Pár hónappal később a pár, immár csak a legszűkebb családi körben, mindenféle ceremónia, tüllszalag és felhajtás nélkül, egy kedd délelőtt hivatalosan is egybekelt.

Amikor az új – jóval barátságosabb – anyakönyvvezető felolvasta a bevezetőt, és még csak a "Tisztelt egybegyűltek..."-nél tartott, Tomi a biztonság kedvéért már vadul bólogatni kezdett. Amikor pedig végre elhangzott a várva várt kérdés, szinte belekiabálta a kis terembe:

– Igen! Igen, határozottan és komolyan akarom!