A szomszéd kissrác figyelmét nem kerüli el semmi
Tibi bácsi nem volt egy paranoiás típus, legalábbis ezt mondogatta magának. De a kertvárosi idill néha gyanúsan csendes volt, és Tibi bácsi, mint a könyvelőiroda felelős munkatársa, szerette tudni, mi történik a saját házatáján, amikor ő a számok tengerében evez. A felesége, Anna, egy tündér volt, de a kertvárosi pletykák... nos, azoknak lábuk volt. Tibi bácsi titokban mindig attól tartott, hogy odahaza valami... izgalmasabb dolog történik, mint az ő adóbevallásaival való küzdelem.
Aznap délután Tibi bácsi a buszmegállóból hazafelé tartva, a táskája súlya alatt görnyedve, megpillantotta a szomszéd kisfiút, a nyolcéves Danit. Dani nem volt egy átlagos nyolcéves; olyan szemei voltak, mint egy üzletembernek, aki épp a tőzsdén spekulál, és egy focilabdát szorongatott a hónalja alatt.
"Csókolom, Tibi bácsi!" – kiáltotta Dani egy olyan ártatlan mosollyal, amitől Tibi bácsinak azonnal gyanússá vált.
"Szia, Dani fiam!" – felelte Tibi bácsi, megállva egy pillanatra, hogy kifújja magát. "Hogyhogy nem focizol a barátaiddal a pályán?"
"Á, ők unalmasak," – mondta Dani, de a hangjában volt valami más. "Tibi bácsi, én ma hallottam valamit."
Tibi bácsi szíve egy kicsit gyorsabban kezdett verni. "Hallottál? Mit? Mikor?"
"Hát, amikor maga még... izé, dolgozott. Olyan dél körül."
Dél körül. Tibi bácsi agyában azonnal pörögni kezdtek a legrosszabb forgatókönyvek. A kertész? A futár? Vagy az a szemétgyűjtő srác, aki múltkor is olyan furcsán nézett Annára?
"Mondd el, fiam!" – sürgette Tibi bácsi, leereszkedve egy térdre, hogy egy magasságba kerüljön a fiúval. "Ne húzd az időt! Mit hallottál?"
Dani a labdáját a földre ejtette, majd újra elkapta, mintha valami súlyos döntésen gondolkodna. Végül ravasz pillantást vetett rá. "Tibi bácsi, ha adsz két ezer forintot, elárulom, hogy mit mondott a feleségednek a postás bácsi, amikor nem voltál itthon."
Tibi bácsi lefagyott. A postás. Az a fiatal, sportos srác, aki mindig olyan kedvesen köszönt Anának... Tibi bácsi nem habozott. Gyorsan a tárcájához nyúlt, és remegő kézzel kivett két darab ezrest.
"Megegyeztünk!" – mondta Tibi bácsi, és átadta a pénzt. "Na, hadd halljam csak gyorsan!"
Tibi bácsi lélegzetvisszafojtva várta a megsemmisítő hírt. Már látta maga előtt a válókeresetet, az ügyvédeket, a drága ház felosztását.
Dani elégedetten sóhajtott, összehajtogatta a két ezrest, zsebre dugta, és egy olyan súlyos, komoly arccal, amit egy nyolcévestől nem gyakran lehet látni, így szólt:
"A postás bácsi azt mondta, hogy "A férjed itthon van? Mert ajánlott levele érkezett."
A csend, ami követte a bejelentést, súlyos volt. Tibi bácsi arca lassan elvörösödött. A féltékenység, a gyanú, a paranoia... mind elillant, és helyét átvette egy teljesen másfajta, jóval emberibb érzés: a felismerés, hogy egy kisfiú tökéletesen átverte őt. Dani egy ravasz mosollyal felkapta a labdáját. "Viszlát, Tibi bácsi!" – mondta, és elszaladt. Tibi bácsi pedig csak állt ott földbe gyökerezett lábbal.
