Ilyet még nem pipált a sokat látott és hallott taxisofőr sem
Huszonöt éve rovom Budapest utcáit taxisként, egy sárga kormánya mögött. Hidd el, nekem már senki sem tud újat mutatni, vagy legalábbis minden áldott nap ezzel az illúzióval indítom be a motort, miközben belekortyolok a benzinkutas, műanyagpoharas kávémba. Ez a város egy hatalmas, nyitott elmegyógyintézet, én meg amolyan guruló ápoló vagyok benne.
Volt itt már minden. Fuvaroztam már pasast, aki a Széll Kálmán téren be akart ülni egy élő kecskével, mondván, hogy az egy "terápiás állat", ami segít neki a pánikrohamai ellen. Amikor közöltem, hogy a jószág nem jöhet be a plüssülésemre, felajánlotta, hogy a kecske majd fizet, ha nem bánom apróban. Volt egy huszonéves pár, akik a Blahától a Keleti pályaudvarig tartó alig öt perces, de a dugó miatt negyedórás úton halálosan összevesztek egy félreérthető Instagram-lájk miatt. Zokogva szakítottak, majd a Rákóczi út kellős közepén szenvedélyesen kibékültek. Mire a Keletihez értünk, a srác megkérte a lány kezét a hátsó ülésen, nekem meg meg kellett ígérnem, hogy én leszek a tanú, a diszpécser meg a koszorúslány. Vagy ott volt az az idős néni, aki a taxióra kattogásának ritmusára akart halottlátó szeánszot tartani, és megpróbálta megidézni Kossuth Lajost, miközben a kiskörúton araszoltunk, mert szerinte a dugóban sokkal erősebbek a spirituális energiák.
Megszokod. A taxis egy kicsit pszichológus, egy kicsit pap, egy kicsit idegenvezető, és nagyon sokszor a világ legnagyobb balekja. Azt hittem, engem már tényleg nem lehet meglepni.
De esküszöm, az emberi elme logikája olykor megcáfolja a kvantumfizika törvényeit is, és mindig talál egy új, sötét dimenziót, amivel képes letaglózni. Így volt ez tegnap is, egy borongós, őszi délutánon.
Felvettem egy hölgyet egy budai luxuslakóparknál, valahol fent a hegyen, ahol már a madár is csak belépőkártyával jár. Amikor kinyitotta az ajtót, megcsapott valami méregdrága, édeskés parfüm illata, ami egy másodperc alatt elnyomta a kocsiban lévő fenyőillatú légfrissítőmet. Kifogástalan smink, tökéletesen belőtt frizura – mintha csak most lépett volna le egy divatmagazin címlapjáról, vagy egyenesen a filterek világából érkezett volna.
Beült, rá sem nézett a visszapillantóra, egyből a telefonján lógott. Átküzdöttük magunkat az egész városon, ő pedig végig valami szelfikről, szponzorációkról, és a "toxikus energiákról" magyarázott nagyon hangosan valakinek. "Képzeld, a múltkor is olyan borzalmas volt a fény a bruncholásnál, hogy majdnem depressziós lettem" – harsogta a hátsó ülésen, miközben én a Margit hídon a legnagyobb dugóban próbáltam elkerülni, hogy egy őrült elektromos rolleres a motorháztetőmön végezze. Én csak hallgattam a monológot a nehéz influencer életről, és arra gondoltam, bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom.
Végül nagy nehezen, majdnem egy óra vánszorgás után megérkeztünk a pesti belvárosba, egy elegáns, Michelin-csillag gyanús étterem elé. Lepillantok a műszerfalra, a taxióra kijelzője pirosan világít a szürkületben.
– Hölgyem, meg is volnánk, szerencsésen megérkeztünk – mondom a legudvariasabb, rezzenéstelen profi mosolyommal, hátrafordulva.
A hölgy egy pillanatra megáll a telefonálásban, kissé eltartja a készüléket az arcától. Lassan, teátrális mozdulattal elővesz az aprócska, de annál drágábbnak tűnő dizájner táskájából egyetlen ropogós, lila tízezrest. Olyan elegáns, fenséges mozdulattal nyújtja felém a bankjegyet, mintha legalábbis lovaggá akarna ütni.
– Tessék, a többit tartsa csak meg! – mondja olyan végtelen nagyvonalúsággal, ami szinte már könnyeket csalt a szemembe.
Pislogok egyet, mint aki rosszul lát. Lenézek a kezemben lévő bankjegyre, aztán újra a taxiórára, amin vastag piros számok virítanak.
– De hölgyem, ez csak egy tízes! A fuvar 19500 forint lesz! – mondom értetlenül, az utolsó csepp józan észbe kapaszkodva, miközben a pulzusom kezdett megemelkedni.
Erre a nő teljesen leereszti a telefont. A tökéletesre festett szemei elkerekednek. Felháborodottan, szinte sértődötten rám néz, egy picit, lassan megigazítja a platinaszőke haját, és teljesen komoly, őszinte, mélyről jövő felháborodással az arcán kifakad:
– Csak nem gondolta, hogy a maga részét is én fogom fizetni?!
