Túlélőpróba a négy fal között, avagy miért késett Béla az Öreg Harangból?

Egy tavaszi délutánon, az Öreg Harang Kocsma teraszán a napsugarak a borostyánsárga sörök habján táncoltak. Sanyi már a harmadik poharat fejezte be, és türelmetlenül dobolt az asztalon. Nézte az óráját, nézte az utca végét, ahonnan a barátjának, Bélának már régen meg kellett volna érkeznie. A megbeszélt időpont óta már két hosszú óra telt el.

"Ez hihetetlen! Mindig hamrabb érkezik, most meg..." zsörtölődött Sanyi magában, miközben egy újabb kortyot ivott.

Végre feltűnt Béla az utca végén. Nem a megszokott, energikus lépteivel jött, hanem lassabban, sőt, mintha sántított volna a fáradtságtól. Arca gyűrött volt, az őszülő szakálla kócos, és a tekintete valahol a távolba révedt. Mikor odaért az asztalhoz, nem is ült le, csak megállt Andrással szemben, mint egy meglőtt katona.

Sanyi azonnal rátámadt. A szemében villámok cikáztak, és a csalódottságát nem tudta, illetve nem is akarta palástolni.

– Mi tartott ennyi ideig?! – kérdezte Sanyi számonkérően.

Béla egy pillanatig némán állt, majd mély levegőt vett, hogy elmondja élete tragédiáját.

– Te nem tudod, mit éltem át, Sanyi. Képzeld el a helyzetet. Megyek haza, nyitom az ajtót, és... – Béla itt nyelt egy nagyot, mintha a traumát újra átélné. – A feleségem hamarabb hazaért, és két órán keresztül folyamatosan csak beszélt hozzám... – fejezte be a mondatot a könnyeivel küszködve.

Sanyi megdöbbent. Két óra beszéd? Az már nem egy egyszerű panaszkodás, az már egy kisebb regény. Bár türelmetlen volt, most már a kíváncsiság is felülkerekedett rajta. Tudni akarta, mi lehetett az a hatalmas hír, vagy mi lehetett az a komoly téma, ami ennyi beszédet igényelt. 

 – És mégis miről? – kérdezte meg feszülten, várva a szaftos részleteket.

Béla hosszú másodpercekig csak zavartan nézte az asztalt, majd drámaian felpillantott Sanyira:

– Azt nem mondta. – felelte, és a két férfi között beállt a síri csend, amit csak a kocsmaterasz zaja tört meg.