Egy "rutinműtét" váratlan nehézségei

Egy forró nyári napon Kovács Ferenc, a szűkszavú, de profi légkondicionáló-szerelő kapott egy sürgős hívást. A megbízó egy nagyvárosi kórház volt, ahol a 'D' épület műtőjében elromlott a klímaberendezés. A hőség elviselhetetlen volt, a helyzet kritikus.

Ferenc, mivel nem volt nála tiszta váltásruha, a megszokott, olajos és porolódott munkaruhájában sietett a helyszínre. Amikor megérkezett a kórház recepciójára, lihegve mondta:

– Én vagyok a légkondis. A ’D’ műtőbe kell mennem, sürgős!

A recepción egy kicsit zavarodott, harcsabajszú férfi ült, aki valószínűleg csak helyettesített.

– ’D’ műtő? Sürgős? Értem... – motyogta, majd egy gombnyomásra felnyitotta a sorompót. – Menjen csak, a lifttel a harmadikra, ott fogják várni.

Ferenc felment a liftbe. A harmadik emeleten a folyosó végén már állt egy csapat orvos és ápolónő. Amikor meglátták Ferencet a piszkos munkaruhájában, mindannyian fellélegeztek.

– Végre! Azt hittük, már sosem ér ide – mondta az egyik, maszkot viselő orvos. – Nagyon kritikus a helyzet.

Ferenc bólintott. – Igen, hallottam, hogy forró a hangulat. Hol van a probléma forrása?

Az orvos egy ajtó felé bökött. – Odabent. De először is, ezt le kell vennie. Nem mehet be így.

– Miért? Ez a munkaruhám, ebben tudok dolgozni – tiltakozott Ferenc.

– Kizárt! – mondta szigorúan az orvos. – Itt steril körülmények kellenek. Azonnal vetkőzzön le, és vegye fel ezt! – egy eldobható műtősruhát nyomott Ferenc kezébe.

Ferenc, bár nem értette, miért zavarja őket az olajfoltos pólója, nem akart akadékoskodni egy ilyen vészhelyzetben. Gyorsan átöltözött a kék ruhába, de a szerszámos övét mégis megpróbálta felcsatolni rá.

– Azt is le kell tennie! Semmi fémtárgy! – szólt rá az orvos.

Ferenc dühösen lecsatolta az övet. – Jó, jó, de akkor hogy a fenébe fogom megjavítani?

– Megjavítani?! – kérdezte meglepetten az orvos. – Most nincs idő a humorra. Feküdjön csak le erre a hordágyra.

– Miért? Azt hittem, állnom kell, hogy elérjem a vezérlést – ellenkezett Ferenc.

Az orvos elmosolyodott. – No, no, nem kell aggódnia, gyorsan megleszünk. Csak lazítson!

Két robusztus ápoló ekkor gyengéden, de határozottan a hordágyra tolta Ferencet, és betolták a műtőbe. Ott Ferenc még egyszer megpróbált felkelni.

– Várjanak! Először meg kell néznem a kompresszort!

Az orvos ekkor egy injekciós tűt hozott elő.

– Nem kell semmit megnéznie, mi majd elintézzük. Csak pihenjen egy kicsit.

Amikor Ferenc meglátta a tűt, kitört belőle az állatias pánik. Próbált felugrani, ordított, rúgkapált.

– Hagyjanak békén! Én csak a klímát jöttem megjavítani! El akarnak kábítani!

Az orvos sóhajtott. – Nagyon nehéz eset – mondta az ápolóknak. – Adjanak neki egy erősebbet, el kell altatnunk, mert veszélyes önmagára és a személyzetre is.

Az ápolók leszorították, és végül az altató megkezdte hatását. Ferenc szemei lecsukódtak, és elaludt.

Órákkal később, Ferenc a posztoperatív őrzőben ébredt fel. Kába volt, de tisztán látta a gyönyörű, szőke ápolónőt, aki a mosolyával próbálta megnyugtatni. A lány odalépett hozzá, és megérintette a vállát.

– Uram, a műtét sikeres volt, de el kellett altatnunk önt, ugyanis nagyon agresszíven viselkedett. Rúgkapált, és ordítozott a doktor úrral.

Ferenc dühösen, értetlenül nézett rá, és végül kirobbant belőle:

– Mégis mi mást kellett volna tennem, hogy ha egyszer én csak a klímát jöttem megjavítani?!

Természetesen a fenti humoros történet teljes mértékben a képzelet szüleménye, de azért a valóságban is fordult már elő némileg hasonló eset.

Ismerjétek meg "Joan Morris" (nem az igazi neve, mert a New York-i kórház érthető okokból inkább diszkrét maradt) 2002-es történetét, ami az egészségügyi bürokrácia és a "papíron az van, tehát úgy is kell lennie" szemlélet tökéletes állatorvosi lova.

A 67 éves Joan éppen egy agyi aneurizma sikeres eltávolítása után pihente ki a fáradalmait. Eközben valahol a rendszerben keringett egy bizonyos "Jane Morrison" is, aki viszont egy komoly kardiológiai vizsgálatra és egy esetleges pacemaker-beültetésre várt. A kórházi adminisztráció zsenialitásának és egy-két félreértett telefonhívásnak hála, a két hölgy személyazonossága virtuálisan (és kis híján végzetesen) összeölelkezett.

Amikor a műtősfiúk megérkeztek Joanért, az idős asszony még logikusan próbált érvelni: jelzete az ápolóknak, hogy ő nem tud semmiféle szívvizsgálatról, elvégre a fejével volt probléma. A személyzet rutinos empátiája azonban kimerült annyiban, hogy az orvosok bizonyára jobban tudják, tessék csak szépen felfeküdni a hordágyra. A legszebb abszurditás az egészben? A katéteres labor előtt a tiltakozó, magát makkegészséges szívűnek valló asszonnyal még egy beleegyező nyilatkozatot is aláírattak. Hiszen ha a nyomtatvány ki van töltve és alá van írva, a beteg hivatalosan is szívbeteg.

Az ügyeletes orvosok már egy jó órája végezték a szívkatéteres eljárást, amikor a stábból valakinek végre feltűnt a tévedés. A felismerést valószínűleg egy rendkívül kínos csend, majd a csövek gyors visszahúzása követte, ahogy rájöttek, hogy rossz néni fekszik a műtőasztalon.

Joan szerencsére fizikai sérülések nélkül, de feltehetően megingott bizalommal úszta meg a kéretlen extra szolgáltatást. A történet tökéletes emlékműve annak, mi történik, amikor a protokoll felülírja a józan észt, és senki sem hajlandó meghallani a beteget. A tanulság? Ha legközelebb kórházba kerülsz, talán nem árt vastag alkoholos filccel a homlokodra írni a pontos panaszaidat – biztos, ami biztos, nehogy a szomszéd kórteremben fekvő Szabó úr aranyérműtétjét is rajtad végezzék el.