A holtomiglan-holtodiglan igazi titka
Hát, megint itt tartunk. Tizenegyedik „nagy Ő” idén, és még csak június van. A srác, akivel két hete még a leendő kutyánk nevéről (Kifli) és a jövő nyári toszkánai nyaralásunkról vizionáltam, tegnap egy hanyag üzenetben közölte, hogy „szeretne egy kicsit magával foglalkozni és megtalálni a belső békéjét”. Fordítás: „Találtam valaki mást a Tinderen, aki nem kérdez annyit.” Kész vagyok. Teljesen és visszavonhatatlanul kiégtem.
Komolyan, már a klasszikus, a világtól elvonult „macskás hölgy” életmódot fontolgatom, bár allergiás vagyok a macskaszőrre. Szóval lehet, hogy inkább aranyhalas hölgy leszek. Majd kötök nekik pici sálakat, elbeszélgetek velük a vízminőségről, és ők legalább sosem mondják, hogy térre van szükségük.
Vasárnap délután, a poszt-szakítós világvége hangulat csúcsán átmentem anyuékhoz. Mert hát hova máshova húzódna vissza az ember, ha romokban a magánélete, a hűtőjében csak egy fonnyadt répa árválkodik, és kétségbeesetten vágyik egy ingyen kapucsínóra, amit valaki más főzött le?
Ültünk a nappaliban, és némán bámultuk a kávésbögréket a dohányzóasztalon. Anyu, mint mindig, most is úgy festett, mintha épp egy divatmagazin címlapfotózásáról lépett volna ki. és egy olyan nyugodt aura lengte körül, mintha soha életében nem hallott volna a stresszről, vagy a köddé váló pasikról. Én meg ott gubbasztottam mellette a kinyúlt pulóveremben – amin egy halvány kávéfolt is díszelgett –, és valószínűleg egy olyan sötét, hatalmas táskával a szemem alatt, ami nagyobb és masszívabb volt, mint a legutóbbi pasim egoja.
Azt hiszem, a sóhajom olyan mélyről és olyan tragikusan jött fel, hogy a nappali közepén lévő kristálycsillár is halkan megremegett. Anyu persze rögtön észrevette. Lassan letette a csészéjét, és azzal a jellegzetes, őszinte, mindentudó anyai melegséggel a hangjában felém fordult.
– Mi a baj, kislányom? – kérdezte, miközben a tekintetével szinte röntgenként világított át a lelkemen.
Én pedig kiborítottam a bilit. Mert hát kinek, ha nem neki?
– Nem tudok megtartani egyetlen pasit sem... – nyögtem ki, a félig levált körömlakkomat bámulva. – Egyik pillanatban még minden tökéletes, a másikban meg közlik, hogy meg kell találniuk önmagukat. Anya... te már huszonegy éve vagy együtt apával. Túl vagytok jóban-rosszban, építkezésen, a kamaszkoromon, mindenen. Hogy csinálod? Mi a titkod?
Tényleg, őszintén érdekelt. Úgy éreztem, most végre valami ősi női bölcsességet fogok hallani, a sors és a párkapcsolati tanácsadás nagy, megfellebbezhetetlen titkát, amit generációk adnak át egymásnak. Anyu rám nézett, komótosan megigazította a már amúgy is tökéletes frizuráját, vett egy mély levegőt, és a legnagyobb természetességgel, teljesen komoly, rezzenéstelen arccal felelt.
– Mi sem egyszerűbb, drágám! – mondta, és egy apró mosoly suhant át a szája szélén. – Csak annyi a titkom, hogy végtelenül türelmes vagyok vele, és minden körülmények között, teljes mértékben megbízom benne... na meg persze nálam van a pénztárcája!
Csend lett. Pislogtam egyet, megemésztettem az „ősi bölcsességet”, majd kibukott belőlem egy hatalmas, őszinte nevetés. Bármennyire is magam alatt voltam, és bármennyire is kilátástalannak tűnt a szingli lét, anyunak – mint mindig – most is sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Azt hiszem, az aranyhalak még várhatnak egy kicsit.
