Ondi és Lóci tündérmesébe illő megismerkedése

A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

A Michelin-csillagos budapesti étterem ólomkristály csillárjainak lágy, aranyba hajló fénye diszkréten táncolt a Herendi porcelánokon. A levegőben szarvasgomba, friss rozmaring és a háttérben megbújó vonósnégyes halk, melankolikus játéka keveredett. Ondi, a kifinomult, több diplomás nagyvárosi nő unottan kavargatta a poharában a méregdrága francia burgundit.

Vele szemben Lóci ült, aki bár igyekezett elegánsnak tűnni, a testtartásán, valamint az asztalon pihenő, széles, bőrkeményedéses kezein látszott, hogy nem a pesti elit szalonjaiban, és nem is a Rózsadomb kasmírba burkolt világában nőtt fel.

A csend sűrű volt és tapintható, akár a hideg libamájkrém. Az első randevú eddig maga volt a tömény, fájdalmas katasztrófa. Ondi az elmúlt egy órában megpróbált csevegni a velencei biennálé legújabb absztrakt installációiról, a makroökonómiai trendek váratlan fordulatairól és a párizsi divathét legújabb pasztell árnyalatairól. Lóci mindezt udvarias bólogatással fogadta, majd lelkesen ecsetelni kezdte a bográcsos pörkölt tökéletes szaftjának titkát, és a hatvanfokos házi szilvapálinka emésztésre és lélekre gyakorolt, egyenesen csodatévő hatásait.

Két teljesen külön galaxis. Nemhogy híd, de még egy árva, rozsdás komp sem látszott, ami összeköthette volna a két világot.

Ondi már épp azon gondolkodott, hogy egy hirtelen jött, fiktív migrénre, vagy a kutyája képzelt asztmarohamára hivatkozva még a desszert előtt kimenti magát, és örökre törli a férfi számát. Hogy mégis fenntartsa a társalgás látszatát az utolsó percekre, halvány, udvarias, de tökéletesen üres mosollyal az arcán előredőlt, és megvillantotta hibátlan fogsorát.

– És mondd csak… mi is a pontos foglalkozásod? – kérdezte, pusztán azért, hogy kitöltse a rájuk nehezedő, fojtogató csendet, mielőtt pincért kiált.

Lóci megköszörülte a torkát, és egy végtelenül egyszerű, őszinte mosoly húzódott a szájára. Szemeiben valamiféle huncut büszkeség csillant meg, ahogy a nő felé hajolt.

– Gázszerelő vagyok, csillagom. – vágta rá olyan természetességgel, mintha csak az angol trónöröklési sorrendben elfoglalt helyét ismertette volna.

A szó, mint valami ősi, tiltott varázsige, úgy hasított bele az elegáns étterem visszafogott, arisztokratikus zsongásába.

Gázszerelő.

Ondi pislogott egyet. Majd még egyet. A levegő hirtelen megállt körülötte. A pincér, aki épp a szomszéd asztalnál dekantálta a bort, mintha lassított felvétellé vált volna. Mintha láthatatlan vonósok kezdték volna el játszani Csajkovszkij legszebb, legdrámaibb dallamait egyenesen a nő koponyájában, és egy pufók, rózsás arcú Kupidó ereszkedett volna le a Baccarat-kristálycsillárról, hogy kilője leghegyesebb, aranyhegyű nyilát egyenesen a nő jégpáncélba zárt szívébe.

Ondi hirtelen teljesen, de teljesen más szemmel nézett a férfira. A valóság szűrője egyetlen ezredmásodperc alatt cserélődött ki a szemében.

A kissé esetlen, konfekcióméretű öltöny a képzeletében egycsapásra ragyogó, áthatolhatatlan lovagi páncéllá változott. Lóci széles válla, ami az imént még faragatlannak tűnt, most Atlasz vállának tetszett, aki magát a nemzetgazdaságot tartja a hátán. Érdes, bőrkeményedéses keze már nem a vidékies egyszerűség, hanem a nyers, letaglózó őserő, a hatalom és a felfoghatatlan gazdagság szimbóluma lett. Ő volt a modern kor szőke hercege, aki nem holmi ósdi fehér lovon, hanem egy hófehér, golyóálló luxusterepjárón érkezett, hogy magával ragadja őt a privát jachtok és a svájci bankszámlák mesés birodalmába.

Gázszerelő – ízlelgette a szót a gondolataiban. A modern kor igazi érinthetetlen uralkodója. Az alfahím. A jackpot.

A nő szíve a torkában dobogott. Próbálta palástolni az arcára kiülő, mindent elsöprő, áhítatos rajongást és a megvilágosodás eufóriáját. A keze remegett, ahogy lassan letette a kristály borospoharat az asztalra, nehogy egy óvatlan mozdulattal felborítsa ezt a törékeny csodát.

– Megbocsátanál egyetlen apró percre, kedvesem? – búgta hirtelen olyan lágy és bársonyos hangon, amilyet még saját maga is ritkán hallott. – Csak kifáradok a mosdóba felfrissíteni magam.

Lóci gyanútlanul, széles mosollyal bólintott.

Ondi szinte kirepült az asztaltól. A márványpadlón kopogó Christian Louboutin tűsarkúja staccato ritmust vert a felgyorsult szívverésének. Amint bevágódott az arannyal és fekete márvánnyal futtatott női mosdóba, azonnal a hatalmas, megvilágított tükör elé lépett. Előkapta a limitált szériás Prada táskájából a telefonját, és remegő ujjakkal tárcsázott.

– Halló, anya! – suttogta a tükörképére meredve, miközben a szemeiben már nem az intellektüális unalom, hanem a biztos, csillogó, milliárdos jövő tüze égett. Mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt a selyemruha alatt. – Anya, figyelj rám! Most azonnal, de azonnal hívd a papot. Végre megtaláltam. Megtaláltam életem párját.