Ilonka néni 100-al száguldott a faluban, de megvolt rá a nyomós oka

Ilonka néni nem volt az a fajta asszony, aki a véletlenre bízta a dolgokat. Ha a vasárnapi húsleveshez hiányzott a titkos összetevő, a lestyán, vagy ha a postán pont aznap járt le a sárga csekk befizetési határideje, ő azonnal cselekedett. Nyolcvankét éves kora ellenére reflexei, ha nem is voltak már a régiek, de a puszta akaraterő bőven pótolta a hiányosságokat.

Különösen, ha beült a Vörös Villámba.

A Vörös Villám egy megkímélt, negyven éves, bordó színű Lada volt, amit Ilonka néni néhai férje, Bandi bá' hagyott rá. A járműnek lelke volt. Csak Ilonka néni tudta, pontosan hányszor kell rálépni a gázpedálra indítás előtt, hogy a szivató pont a megfelelő szögben álljon be.

Ezen a bizonyos kedd délelőttön a faluban csend honolt. A kutyák lustán nyújtóztak az árnyékban, a szomszédok a kerítésre dőlve pletykáltak. Ezt az idillt törte meg a felbőgő motor hangja.

Ilonka néni fejébe húzta a virágos fejkendőt, rácsapott az ajtóra, és úgy lőtt ki a kocsifelhajtóról, mintha egyenesen a Forma-1 magyar nagydíjának rajtrácsáról indult volna. A sebességváltó recsent egyet a kettes fokozatnál, a kipufogó pedig köhintett egy fekete füstfelhőt, mielőtt a Lada megindult a falu főutcáján.

Két sarokkal arrébb, a sarki kocsma és a vegyesbolt közötti egyenes szakaszon Kovács őrmester éppen a traffipaxot állítgatta. A rendőrnek ez volt az első hete a körzetben. Lelkes volt, szabálykövető, és borzasztóan unatkozott. Az elmúlt két órában mindössze egy eltévedt traktort és Pista bácsit, a helyi postást mérte be, aki kerékpárral suhant el mellette lenyűgöző tizennégy kilométer per órás sebességgel.

Ekkor azonban megrebbent a műszer.

Kovács őrmester dörzsölni kezdte a szemét. A kijelzőn a számok vadul kúsztak felfelé: 60... 75... 85... 100!

– Szent ég... – suttogta a rendőr, és hitetlenkedve nézett fel a lencse mögül.

Egy piros doboz közeledett felé, elképesztő tempóban, maga mögött hagyva egy felkavart porfelhőt és néhány meglepett tyúkot. Az őrmester reflexből az úttest szélére ugrott, és magasba emelte a piros tárcsát.

A Vörös Villám fékjei felvisítottak. A Lada orra bólintott egy hatalmasat, a gumik füstöltek a forró nyári aszfalton, majd az autó centiméterekkel a rendőr cipője előtt, hangos nyikorgással megállt.

Kovács őrmester szíve a torkában dobogott. Lassan, tekintélyt parancsolóan lépett a vezetőoldali ablakhoz. Már fogalmazta magában a szigorú figyelmeztetést, a csekk összegét, és a felelősségteljes közlekedésről szóló kiselőadást.

A kézi tekerős ablak lassan, nyikorgósan csúszott lefelé. A volán mögül egy apró, fejkendős idős hölgy nézett fel rá, vastag keretes szemüvege mögül nagyokat pislogva.

– Mi a probléma, biztos úr? – kérdezte a néni kissé türelmetlenül.

Kovács őrmester kihúzta magát, rátámaszkodott az ajtókeretre, és szigorú hangon rákezdett:
– Asszonyom, ön a megengedett 50 helyett 100km/órával száguldott!

Ilonka néni egy pillanatra elgondolkodott, megigazította a volánon pihenő kezét, majd egy apró sóhaj kíséretében, teljesen logikus és megkérdőjelezhetetlen hangsúllyal így válaszolt:
– Értse meg biztos úr, nekem sietnem kell, mert muszáj előbb odaérnem, mielőtt elfelejteném, hogy hová is megyek.