A telefonhívás, amire még a sokat látott tanárnő sem volt felkészülve

Klára néni negyven éve volt a pedagóguspályán. Ez idő alatt látott már mindent, amit egy magyar általános iskolában látni lehet. Túlélte a kilencvenes évek tamagotchi-őrületét, a kétezres évek Pokémon-kártya feketepiacát, és rezzenéstelen arccal kobozta el a pörgettyűket meg az energiaitalokat is. Azt hitte, őt már semmivel sem lehet meglepni.

Aztán megkapta az osztályába Zsombort.

Zsombor nem volt rossz tanuló, sőt, kifejezetten éles eszű fiúnak számított. Volt azonban egyetlen apró, ám annál zavaróbb tulajdonsága: a srác úgy füllentett, olyan hihetetlen kreativitással és gátlástalansággal, hogy amellett Münchhausen báró is csak egy fantáziátlan, kezdő kishivatalnoknak tűnt volna.

Zsombor nem elégedett meg az olyan amatőr kifogásokkal, mint hogy "otthon hagytam a füzetet" vagy "elaludtam". Nem. Amikor múlt kedden első órában Klára néni számonkérte rajta a házi feladatot, a fiú komoly, csillogó szemekkel állt fel a padból:

– Klára néni, a leckém tökéletesen kész volt, de reggel a kistestvérem origamit hajtogatott belőle, amit aztán a konyhai huzat kifújt az ablakon, egyenesen egy arra járó, kifejezetten agresszív postagalamb csőrébe. Még próbáltam is utánaszaladni, de a galamb felszállt a 4-es 6-os villamosra, nekem meg nem volt bérletem.

Klára néni akkor csak mélyet sóhajtott, és beírt egy hiányzást. De a pohár pénteken telt be végleg.

Zsombor egy intővel a tájékoztatójában ment haza előző nap, amit a szülővel alá kellett volna íratnia. Péntek reggel a füzetben egy girbegurba, gyanúsan kék zselés tollal firkantott aláírás éktelenkedett: "Láttam. Varga Apuka".

Amikor az osztályfőnök kérdőre vonta, Zsombor rezzenéstelen arccal közölte, hogy az édesapja azért ír ilyen furcsán, mert éjszaka titkos küldetésen volt a NASA megbízásából, és egy meteoritdarab megsértette a csuklóját, de amúgy nagyon mérges volt az intő miatt.

Klára néni a nagyszünetben leült a tanári szoba lekopott műbőr kanapéjára. Az egyik kezében a híg, automatás kávéja gőzölgött, a másikban pedig egy cetli, amin Zsombor édesapjának a telefonszáma volt.

– Eddig, és ne tovább, te kis imposztor – dörmögte az orra alatt Klára néni, és tárcsázott.

Elhatározta, hogy kemény lesz, de pedagógiailag célravezető. Felhívja a szülő figyelmét a gyermeki fantázia és a krónikus hazudozás közötti vékony határmezsgyére.

A telefon kicsengett. Kétszer, háromszor, majd a vonal túlsó végén felvette egy férfihang.

– Halló, tessék?

– Jó napot kívánok, Szabó Klára vagyok, a 3.C osztályfőnöke a Petőfi Sándor Általános Iskolából. Azért telefonálok, mert muszáj beszélnünk a gyermekéről. Drága apuka, a fia nem tudom, hogy kitől tanulhatta, de úgy hazudik, mint a vízfolyás az iskolában.

Rövid, feszült csend ereszkedett a vonalra. Majd pedig egy jóízú nevetés után megszólalt a higgadt férfihang:
– Hát akkor csak annyit mondjon neki, hogy nagyon jól csinálja, mert nekem nincs is fiam.