A nyári szünet hivatalosan is elkezdődött, de a legizzasztóbb pillanat még hátravolt
Túl vagyunk rajta. Az a bizonyos tíz hónapos, kimerítő maraton véget ért. A hajnali, zombiként kávéfőzőhöz vánszorgós rohanások, a „biztos, hogy betetted a tesicuccot?” mantrák, a mindennapos „nem találom a fél pár zoknimat, de nekem csak a pókemberes a jó!” drámák... És persze a klasszikusok: a vasárnap este nyolckor, fürdés közben rezzenéstelen arccal bejelentett „anya, holnapra kellene egy működő vulkán, meg egy makett a naprendszerről, amiből három bolygó világít” típusú mini-infarktusoknak végre, valahára vége. Legalább egy kis időre. Ma volt az évzáró. A levegőben már ott vibrált a kánikula és a szabadság ígérete.
Épp a konyhában pakolásztam a reggeli romokat, amikor hallom, hogy csattan a bejárati ajtó. Hatalmas puffanással landol a hátizsák a kövön. Megjelenik a trónörökös. Elméletileg talpig ünneplőben – gyakorlatilag viszont ezen a ponton az outfittje már inkább egy modern absztrakt műalkotásra hajaz. A reggel még makulátlan, ropogós fehér ing félig kitűrve, az egyik gombja hiányzik (vajon hol hagyhatta el?), a nyakkendője gyanúsan a zsebéből lóg ki, a sötét nadrágja pedig térdben olyan vastagon poros, mintha az évzáró ünnepség keretében részt vett volna egy rögtönzött udvari iszapbirkózáson. De a lényeg a kezében lapul. A Szent Grál. A diákélet alfája és ómegája. A bizonyítvány.
Látom rajta, hogy szó szerint majd' kicsattan a megkönnyebbüléstől. Lerakja a kulcsot a komódra, egyenesen rám néz, és akkora, őszinte vigyorral az arcán, amekkorát körülbelül szeptember első hete óta nem láttam, megkönnyebbülten felsóhajt:
– Végre... Végre kezdődhet a nyári szünet! – a hangjában benne van tíz hónapnyi matekdolgozat és történelemfelelés minden felgyülemlett feszültségének elengedése.
Én persze legbelül szintén ujjongok, és legalább ennyire vártam már ezt a pillanatot (talán titkon még jobban is, mint ő), de azért a beépített anyai radar ilyenkor azonnal, élesen jelez. A vészvillogók a fejemben bekapcsolnak. Az a bizonyos bizonyítvány ugyanis még mindig gyanúsan csukva van. Sőt, mondhatni görcsösen szorítja a teste mellé, és egyáltalán nem tesz olyan mozdulatot, mintha át akarná adni nekem. Letörlöm a kezem a konyharuhába, felveszem a klasszikus, tükör előtt sokat gyakorolt „szigorú, de támogatóan érdeklődő” testtartást, kissé megdöntöm a fejem, és rákérdezek:
– Ez mind nagyon szép és jó, kisfiam, éljen a vakáció... Na de mutasd végre, hogy milyen lett az a bizonyítvány!
Pislog egyet. A széles, gondtalan vigyor egy tizedmásodpercre lefagy az arcáról, a szeme pillanatra ide-oda rebben, mintha a menekülési útvonalakat pásztázná. Lassan, drámai kimértséggel megigazítja az inge gallérját. És ekkor... valami olyan angyali, mélyen filozofikus, már-már szerzetesi áhítat ül ki a kis arcára, amitől egy pillanatra tényleg azt hittem, valami reinkarnálódott spirituális vezetőt nevelek. Egyenesen, mélyen belenéz a szemembe, megadóan széttárja a szabad kezét, és a legártatlanabb, legcsilingelőbb hangon, amit csak ki tud préselni magából, ennyit mond:
– Na de anyu... hát nem az számít igazán, hogy mindannyian egészségesek vagyunk, és feltétel nélkül szeretjük egymást?
