Zuhanás a muskátlik közé: A férj, aki helikopternek képzelte magát
Lajos nem egyszerűen a környék legnagyobb ezermesterének tartotta magát, hanem a csavarhúzók, a szigszalagok és a WD-40 koronázatlan királyának. Bár a kertjük tele volt a „majd jövő héten befejezem” típusú, félig kész projektekkel, amikor a kora tavaszi, ádáz viharok meglazították az ereszcsatornát – ami úgy lógott a tető széléről, mint egy szomorú, fémből vert spagetti –, hallani sem akart arról, hogy drága pénzért szakembert hívjanak.
– Kincsem, ez egy laza, tízperces munka! – jelentette ki magabiztosan a feleségének, Klárának. Azzal a mozdulattal már vette is fel a kopott, kék kantáros nadrágját, ami az elmúlt két évtizedben minden háztartási katasztrófa biztos előjele volt, majd hóna alá csapta a roskadásig pakolt szerszámosládát.
Klára nem vitatkozott. Csak rezignáltan, mélyen felsóhajtott, és szó nélkül előkészítette a konyhapultra a jókora kötszeres dobozt, a fertőtlenítőt, valamint egy zacskó fagyasztott zöldborsót borogatásnak. Ez a koreográfia a húsz év házasság alatt már olajozott rutinná vált. A Lajos-féle „tízperces munka” ugyanis a statisztikák szerint nagyjából a negyedik perc környékén szokott a menetrendszerű katasztrófába torkollni.
Így történt ez most is. Lajos a Matuzsálem-korú, kissé rozoga alumíniumlétra legfelső, tiltott fokán nyújtózkodott egy csavarkulccsal, amikor a fizika törvényei közbeszóltak. Elvesztette az egyensúlyát, és egy artikulálatlan kiáltás kíséretében, hatalmas csattanással zuhant bele Klára futómuskátlijai közé. A landolás azonban nem volt zökkenőmentes: útközben a feje egy kifejezetten hangos, kongó puffanással gellert kapott a nyitott garázsajtó vastag félfáján.
Amikor Klára a zajra rémülten kirohant az udvarra, a szívéhez kapva, Lajos már talpon volt. A feleség megkönnyebbülten fújt egyet, egészen addig a pillanatig, amíg Lajos el nem kezdte vadul, vízszintesen pörgetni a karjait a feje felett, és egy mély, zümmögő torokhangon meg nem szólalt:
– Taka-taka-taka-taka-taka...
– Lajos, az Isten szerelmére, jól vagy? – kérdezte Klára óvatosan, egy lépést hátrálva, mert a férje karjai már aggasztó sebességgel hasították a levegőt.
– Itt Sólyom-1, az irányítótoronynak jelentem: a rotorok és a hajtóművek maximális fordulatszámon, azonnali felszállási engedélyt kérek! Taka-taka-taka-taka... – válaszolta a férje merev, üveges tekintettel a semmibe meredve. Majd kitárt karokkal, szigorúan egyenes derékkal, oldalazva kifarolt az utcára, és egyenletes kocogással, bedőlt testtartással elkezdett körözni a szemközti szomszéd parkoló Suzuki Swiftje körül.
Az egész hétvége egy szürreális rémálom volt. Lajos szombat délután még arra sem volt hajlandó, hogy leüljön a kanapéra megnézni a kedvenc csapata meccsét. Ehelyett a nappali közepén, térdben rugózva „lebegett” a dohányzóasztal felett, miközben folyamatosan zúgott. Amikor Klára megkérte, hogy legalább a szemetet vigye ki, Lajos szigorú arccal közölte, hogy az irányítótorony megtagadta tőle a konyhából való felszállást, mert az előszobában túl nagy a légörvény.
Vasárnap estére a helyzet tovább fokozódott. Már a szomszédok is a kerítésre támaszkodva, tátott szájjal lestek át, amikor Lajos a sötétedő kertben magas oktánszámú kerozint – valójában két deci szűretlen, rostos almalevet – követelt a feleségétől, mert állítása szerint száraz tankkal nem tudja megkezdeni az éjszakai határőrizeti járőrözést a tuja-sor felett.
Másnap kora reggel Klára, aki a hétvége alatt legalább öt évet öregedett, a teljes idegösszeomlás szélén egyensúlyozva, egyedül indult el a körzeti orvoshoz. A férjét ugyanis fizikai képtelenség lett volna „elvontatni” a rendelőbe. Lajos kora hajnalban közölte, hogy visszatolták a hangárba (a garázsba), és a bal oldali futóműve karbantartás alatt áll, ezért a nap folyamán csak földi gurulásra alkalmas.
Klára ólmos végtagokkal ült le a vizsgálóban a székre. Kétségbeesetten, minden maradék reményét összeszedve nézett a doktornőre:
– Doktornő, kérem, segítsen! A férjem szombaton leesett a létráról, csúnyán beütötte a fejét, és azóta meg van győződve róla, hogy ő egy helikopter. – panaszolta Klára elcsukló hangon.
A doktornő, aki épp a harmadik kávéját itta és valamilyen beutalót körmölt, egy pillanatra felnézett a papírjaiból, majd a magyar egészségügyben edződött, rezzenéstelen arccal, a legteljesebb higgadtsággal válaszolt:
– Értem. Akkor küldje be hozzám holnap reggel nyolcra!
Klára szeme nagyra nőtt. Lassan körbenézett a szűk, tíz négyzetméteres rendelőben, kinézett az ablakon a zsúfolt, fás utcára, majd lassan megrázta a fejét:
– Hogy küldeném be, doktornő? Az teljességgel képtelenség. Itt nem tudna leszállni.
