A pasi ezt követően már biztos volt benne, hogy megtalálta az igazit
Épphogy csak hazaértem a munkából, amikor csengettek. Lilla, a legjobb barátnőm állt az ajtóban a szokásos, tornádószerű energiájával, kezében egy doboz macaronnal, az arcán pedig azzal a sokatmondó kifejezéssel, ami egyértelműen azt üzente: „Sztorim van, azonnal főzd a kávét!”
Amióta Lilla összejött az új barátjával, Danival, a csaj valósággal ragyog. Szinte vibrál körülötte a levegő, és persze minden találkozónk egy kötelező, aprólékosan részletes élménybeszámolóval indul. Dani amúgy egy tündéri srác, okos, figyelmes, de ami a leginkább lenyűgöző – vagy Lilla szerint olykor már-már rémisztő – benne: a végletekig, a felfoghatatlanságig nyugodt típus.
Olyan, mint egy reinkarnálódott zen-buddhista szerzetes, akit egyszerűen képtelenség kihozni a sodrából. Ha ráesne a fejére a plafon, valószínűleg csak megvonná a vállát, letörölné a port a válláról, és megkérdezné, kérünk-e teát a romok alatt. Mivel még nagyon friss a kapcsolatuk, épp a rózsaszín köd azon fázisában vannak, amikor játékosan feszegetik egymás határait, és próbálják feltérképezni a másik minden rezdülését.
Kimentünk az erkélyre. Kellemes kora nyári szellő fújt, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a székben, lassan szürcsölve a tökéletesre habosított cappuccinómat, és vártam a legújabb fejleményeket. Lilla huncut mosollyal kavargatta a kávéját. A kiskanál csendesen koccant a porcelánhoz. Lassan belekortyolt, lehunyta a szemét élvezve az ízt, majd egy olyan ördögi, csibészes tekintettel fordult felém, amitől rögtön tudtam: most valami hatalmas sztori következik.
– Képzeld – kezdte, és hatásszünetet tartott, miközben a körmét nézegette –, tegnap Dani bedobott egy kérdést. Azt mondta, kíváncsi rá, hogy vajon ki tudom-e hozni belőle az állatot.
Majdnem félrenyeltem a tejhabot, egy pillanatra még köhögőroham is rám jött. Nagyon jól ismerem Lillát. Ha valaki, hát ő aztán imádja a kihívásokat, sosem megy a szomszédba egy frappáns válaszért vagy valami őrültségért.
– Ne már! – dőltem közelebb az asztal fölött, felhúzott szemöldökkel, teljesen rátapadva a témára. – Tényleg ezt kérte? És mit csináltál? Kitörölted a százórás mentését a PlayStationön? Vagy átrendezted a szekrényét színkódok szerint? – kérdeztem már előre kuncogva, mert biztos voltam benne, hogy nem egy átlagos válasz fog következni.
Lilla szemeiben megcsillant az a tipikus, nevetős fény. Elegánsan, szinte színpadias mozdulattal letette a kiskanalat a csészealjra, hátradobta a válláról a haját, és a világ legtermészetesebb hangján rávágta:
– Hát, tudod, hogy engem sem kell félteni. De ahelyett, hogy megpróbáltam volna felhúzni valami mondvacsinált balhéval, gondoltam, inkább megcsillogtatom a humorérzékemet. Szóval... szó nélkül felvettem a cipőmet, elugrottam gyorsan a sarki gyógyszertárba, és vettem neki egy doboz féreghajtót.
Ott helyben kifújtam a kávét az orromon a nevetéstől. A szomszédok valószínűleg nem értették, miért visítunk percekig a teraszon dőlve a röhögéstől. Dani pedig – Lilla elmondása szerint – könnyesre nevette magát a kanapén, majd a dobozt a kezében tartva csak annyit jegyzett meg: hivatalosan is megtalálta az igazit.
