A tanárnő tart tőle, hogy egy kis Casanovát nevelünk a fiunkból
Én a konyhában épp valóságos gasztro-zsonglőrködést mutatok be a vacsorával. A tűzhelyen rotyogó szószt fél kézzel kavarom, miközben a másikkal kétségbeesett harcot vívok Kázmérral, a vörös kandúrunkkal, aki nindzsákat meghazudtoló ügyességgel próbálja lelopni a pultról a kolbászt. A férjem, Gábor, persze eközben kényelmesen elnyúlt a nappaliban a kanapén, a távirányítót a mellkasán pihentetve. Épp tíz perce közölte, hogy ő most „mentálisan regenerálódik a fárasztó munkanap után”, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy üveges szemmel bámulja a tévében a tegnap esti meccs ismétlését .
A kisfiunk, Beni, elvileg a szobájában játszik, de gyanúsan, szinte nyomasztóan nagy a csend. Márpedig minden tapasztalt szülő tudja: ha egy gyerek ennyire csendben van, az sosem jelent jót.
Egyszer csak éles csengéssel megcsörren Gábor telefonja.
Kipislantok a konyhaajtón, és látom, ahogy lassan felemeli a készüléket. Ahogy rápillant a kijelzőre, abban a pillanatban szó szerint megfagy benne az ütő. A színe hirtelen a frissen meszelt faléval vetekszik.
– Suli - Ofő… – suttogja felém kikerekedett, riadt szemekkel, mintha legalábbis a TEK kopogtatna az ajtón.
Na, mondom magamban, remek. Kész, végünk. Tuti megint betörte az osztályterem ablakát, esetleg beleállította a körzőt a padba egy matekóra hevében, vagy ne adj' isten Margit néni rájött, hogy a múlt heti olvasónaplót egy az egyben mesterséges intelligenciával iratta meg, amit aztán Gábor még büszkén le is lektorált. Határozott mozdulattal leteszem a fakanalat, letörlöm a paradicsomos kezem a kötényembe, a macskát egy lendülettel letessékelem a pultról, és közelebb óvakodom a nappali ajtajához, hogy az első sorból halljam a fejleményeket.
Gábor, mintha valami láthatatlan vigyázzállás-parancsot kapott volna, azonnal kihúzza magát a kanapén. Még a pólóját is megigazítja, megköszörüli a torkát, és felveszi a telefont. Olyan tisztelettudó, mély, behízelgő baritonra vált, amit utoljára az édesanyám előtt használt az esküvőnk napján.
– Jó napot kívánok, Margit néni!... Igen, Gábor vagyok, Beni édesapja. Mi történt? Csak nincs valami baj? – rebegteti a hangját, mint egy rajtakapott, megijedt kisiskolás az igazgatói irodában.
A konyhaajtófélfának dőlve feszülten figyelem az arcát, és várom a lesújtó ítéletet. Felkészülök a „holnap reggel fáradjanak be” vagy az „igazgatói intő” kifejezésekre. De a várt pánik és bűntudat helyett valami egészen furcsa dolog történik. Gábor homlokáról lassan, másodpercről másodpercre eltűnnek a feszültség árkai. Egy pillanatra pislog egyet, a szája széle megrezzen, aztán hirtelen egy pimasz, végtelenül elégedett vigyor terül szét az arcán.
A vonal túlsó végén a tanárnő hangja – a régi vágású pedagógusok minden szigorával és decibeljével – elég hangos ahhoz, hogy a csendes nappaliban én is tisztán halljam a felháborodott mondatot:
– Kedves apuka! Kénytelen vagyok jelezni, hogy a fia az utóbbi időben túlzottan nagy, és mondhatni, illetlen érdeklődést mutat a lányok iránt a napköziben!
Erre az én drága, sokat megélt férjem kényelmesen, szinte teátrálisan hátradől a díszpárnák között, összefonja a karját a mellkasa előtt, és a létező legszélesebb apai büszkeséggel, már-már cinkos örömmel a hangjában csak ennyit válaszol:
– Kedves tanárnő! Ne vegye rossz néven, de őszintén szólva... én ennek inkább örülök!
