A luxusétteremből kilépve a feleség megpillantotta a volt vőlegényét
A délutáni napsütés aranyba vonta a belváros macskaköves utcáit. Zsófi és Gábor frissen léptek ki a város egyik legelegánsabb Michelin-csillagos étterméből, ahol éppen a harmincadik házassági évfordulójukat ünnepelték meg egy több fogásos, méregdrága degusztációs menüvel. Zsófi, aki sosem vetette meg a feltűnést, egy meglehetősen merész, testhezálló leopárdmintás ruhát viselt, amihez olyan tűsarokkal ellátott cipőt választott, amiben a puszta járás is felért egy akrobatikus mutatvánnyal. Gábor, a mindig kifogástalan megjelenésű, de a felesége mindennapi drámáitól az évtizedek alatt kissé kimerült férj, mélykék zakójában halkan sóhajtott, miközben illedelmesen megfogta neje kezét.
A kiadós ebéd és a felhajtott pezsgő hatására a séta közben a múlt idézése volt a fő téma.
– Tudod, Gábor – kezdte Zsófi azzal a rá jellemző színpadias hangsúllyal –, néha belegondolok, milyen hajszálon múlt az egész életünk. A sors keze! Ha azon a bizonyos fogadáson te nem lépsz oda hozzám, ma talán egy teljesen más életet élnék.
– Biztos vagyok benne, drágám, hogy bárhol is lennél, a környezeted nem unatkozna – mosolygott Gábor félig ironikusan, félig őszinte beletörődéssel.
– De komolyan! – folytatta a nő, miközben elegánsan kikerült egy arra rollerező fiatalt, vigyázva a frizurájára. – Fiatal voltam, gyönyörű, és mondjuk ki őszintén, meglehetősen kapós. Annyi, de annyi lehetőségem volt! Voltak férfiak, akik a csillagokat is lehozták volna nekem az égről. Bárkié lehettem volna. De én téged választottalak.
Ahogy befordultak a sarkon, a hangulatos kis sétálóutca képe némileg megváltozott. A drága butikok és kávézók eleganciáját egy váratlan utcakép törte meg. Egy téglafal tövében, egy viseltes, kockás pléden egy hajléktalan férfi üldögélt. Ruházata rongyos és porlepte volt, őszülő haja és szakálla borzasan meredt a világba, mintha évek óta nem látott volna fésűt. A kezében azonban egy gyanúsan olcsó vörösbort tartalmazó üveget szorongatott, és – ami a legfurcsább volt az egész jelenetben – a szemei csillogtak, és úgy nevetett magában, mintha épp most hallotta volna a világ legjobb viccét. Sugárzott róla valami megmagyarázhatatlan, derűs, gondtalan jókedv.
Zsófi hirtelen megtorpant. A lélegzete elakadt, a szemei akkorára nyíltak, mint egy-egy porcelán kávéscsésze. Földbe gyökerezett a lába. Remegő kezével a földön ülő, kapatos, de roppant vidám emberre mutatott.
– Én ezt a férfit ismerem! – sikkantotta elképedve.
Gábor megállt, összevonta a szemöldökét, és értetlenül pillantott hol a feleségére, hol pedig a borosüveget épp a magasba emelő alakra.
– Mégis honnan? – kérdezte gyanakvóan.
Zsófi közelebb hajolt a férjéhez, hangja egy furcsa keveréke volt a döbbenetnek és a végtelen megkönnyebbülésnek. Szinte drámaian suttogta a férje fülébe:
– Úgy 30 évvel ezelőtt jegyben jártam vele, és majdnem hozzá is mentem, de aztán szerencsére megismertelek téged.
Gábor hosszú másodpercekig némán állt. Végigmérte a nőt, majd hosszan, nagyon hosszan elnézte az utcakövön ülő, az üvegére széles vigyorral mosolygó, végtelenül gondtalannak tűnő embert. Végül egy halvány, sokatmondó mosoly jelent meg a szája szélén, és csendben csak annyit jegyzett meg:
– Boldognak látszik, és nagyon úgy tűnik, hogy azóta is ünnepel!
