A nap, amikor a hétéves kisunokám zsebre vágott
Hajnalok hajnalán, amikor még a nap is csak az egyik szemét nyitotta ki, a fiamék már indulásra készen álltak az előszobában. Sietős puszik, néhány hadarva elmondott instrukció a hűtőre mágnesezett vészhelyzeti telefonszámokról, és már ott is hagytak a rám bízott hétéves unokámmal, Marcival, egy teljes, végtelennek tűnő napra.
Reggel hétkor a gyerekszobából olyan szívbemarkoló nyöszörgés szűrődött ki, mintha legalábbis a spanyolnátha tért volna vissza, egy kis bubópestissel megspékelve. Bementem hozzá. Marci sápadtnak tűnő arccal, nyakig takaróba burkolózva feküdt, és úgy pislogott rám a félhomályban, mint egy menhelyi kiskutya az örökbefogadási nyílt napon. Fájt a torka, szúrt a hasa, és panaszkodott, hogy a feje is „nagyon nehéz”. A szívem azonnal megesett az én kis unokámon.
– Jól van, kisfiam, ma itthon maradsz. Szó sem lehet róla, hogy ilyen betegen iskolába menj. Pihenj csak! – mondtam neki a leglágyabb nagypapahangomon, és már indultam is a konyhába, hogy lefőzzek egy kancsó mézes-citromos hársfateát a szenvedő betegnek.
Persze, abban a pillanatban, hogy a felmentő ítélet jogerőre emelkedett, a rejtélyes kór gyanúsan gyorsan felszívódott. Mire a víz felforrt, a „beteg” már nyomokban sem emlékeztetett önmagára. Tíz perccel később ugyanis arra léptem be a nappaliba, hogy Marci a szőnyegen térdelve, teljes hangerővel brümmögve tologatja a piros kisautóját.
Jól palira vett a kis zsivány. Egy Oscar-díjas alakítás áldozata lettem. De hát nagyapának lenni végül is arról (is) szól, hogy az ember néha elnézően mosolyog a huncutságon. Kitöltöttem magamnak egy csésze gőzölgő kávét, beletemettem magam a fotelbe, és elkönyveltem: ma egy laza, békés, nevetgélős napunk lesz, palacsintasütéssel és mesenézéssel.
A hamis idill egészen délután kettőig tartott. Ekkor a csengő olyan éleset visított fel, hogy majdnem kilöttyentettem az asztalra a maradék kávémat.
Odaléptem az ablakhoz, óvatosan, csak két ujjammal húztam el a függönyt, és hirtelen meghűlt ereimben a vér. A kapuban ott állt az osztályfőnöke.
– Ki csenget, nagypapa? – kérdezte Marci a földön ülve, miközben épp egy műanyag dinoszauruszt próbált belegyömöszölni a kisautóba.
Kissé pánikba esve, kapkodva fordultam felé. Igyekeztem a helyzethez mérten határozott, de sürgető lenni:
– Ajaj, a tanító néni az! Biztosan jött megnézni téged, amiért nem mentél ma iskolába. Gyorsan, Marci, spuri be az ágyba, húzd magadra a takarót, köhögj, és csinálj úgy, mintha nagyon beteg lennél! Ne bukjunk le!
A gyerek meg sem rezzent. Továbbra is ott ült a szőnyegen, lassan rám emelte azokat a hatalmas, ártatlan szemeit, amikkel reggel átvert, majd teljes nyugalommal, mindenféle megingás nélkül csak ennyit mondott:
– Nagypapa... szerintem inkább neked kellene gyorsan elbújnod, mert azt mondtam a tanító néninek, hogy azért nem megyek ma iskolába, mert ma van a temetésed.
Rádöbbentem, hogy ez a hétpróbás kis zsivány mindent jó előre eltervezett. Nem csupán engem szedett rá a reggeli, hatásvadász műbetegséggel, hogy megússza az iskolát, hanem már tegnap gondoskodott a tanító néni átveréséről is.
