A hétvégi piacozás rejtélye: Ilonka néni egy zseniális bűnelkövető vagy esetleg a rendőrkapitány anyósa?
Ilonka néni kétségtelenül a környék legtalpraesettebb, legdörzsöltebb nyugdíjasa volt. Bár a háta az évek súlya alatt már kicsit meggörnyedt, és a léptei is lelassultak – főleg, ha az időjárás-változás miatt hasogatott a térde –, a szombat reggeli piacozásról a világ kincséért sem mondott volna le. Ilyenkor már hajnalok hajnalán felkerekedett, hogy ő válogathassa ki a legszebb paradicsomot, a legropogósabb paprikát és azt a sárgadinnyét, aminek az illata már méterekről is bódító. A kofák már előre rettegtek a határozott fellépésétől, mert Ilonka néni röntgenszemeivel a tízméteres távolságból is kiszúrta a hibás barackot, és úgy alkudott a káposztára, mintha egy tőzsdei tárgyaláson ülne.
A Rózsa utca lakói azonban az utóbbi hetekben egy felettébb furcsa anomáliára lettek figyelmesek. A hazajutás ugyanis valóságos logisztikai rejtéllyé vált. Ilonka néni sosem a zsúfolt helyi járattal zötykölődött, nem hívott drága taxit, és pláne nem gyalog vonszolta haza a hatalmas, roskadásig pakolt – gyakran tíz-tizenöt kilós – szatyrokat.
„Mondom neked, a szomszédasszony valami sötét ügybe keveredett!” – suttogta a kerítésnél Kovácsné Marika a sarki Feri bácsinak, miközben a muskátlikat öntözte gyanakvó tekintettel.
A pletyka ugyanis onnan indult, hogy szombatonként tizenegy óra körül egy kék-fehér rendőrautó gurult be komótosan, de annál tekintélyesebben az utcába. Pontosan megállt Ilonka néni takaros portája előtt. Egy jól megtermett, udvarias járőr szállt ki belőle, előzékenyen kinyitotta az anyósülést, ahonnan a nagymama olyan méltósággal kászálódott ki, mint a brit uralkodó. A fiatal rendőr még a nehéz, krumplival, görögdinnyével és friss hússal teli cekkerszatyrokat is engedelmesen bevitte a kapuig, miközben a néni elégedetten bólogatott.
A szomszédság fantáziája azonnal szárnyra kapott: Vajon Ilonka néni titkos besúgó? A kerületi maffiaügy koronatanúja, akit a naphuszonnégy órájában védeni kell? Vagy netán a rendőrkapitány anyósa?
A hétéves unokája, Peti, aki a hétvégéket gyakran a nagymamájánál töltötte, szintén megfigyelte ezt a rejtélyes és egyben lenyűgöző rutint. Peti épp a detektíves mesék korszakát élte, így árgus szemekkel figyelt mindent. Ezen a verőfényes szombaton is épp a léc-kerítésnél állt, hátán a Pókemberes iskolatáskájával, amikor a rendőrautó a menetrendnek megfelelően, halkan duruzsolva lefékezett a ház előtt.
A rendőr – akinek a homlokán enyhén gyöngyözött az izzadság a húszkilónyi zöldség cipelésétől – óvatosan letette a földre a zacskókat. Széles mosollyal, tisztelettudóan tisztelgett az idős hölgynek:
– Jó egészséget, Ilonka néni! Vigyázzon magára! – mondta, majd beült a járőrautóba és elhajtott a kanyarban.
Peti tányérnyira kikerekedett szemekkel nézte a távozó villogót, majd a nagymamájára meredt. Ilonka néni pont úgy veregette le a port a kötött kardigánjáról, mint aki most végzett el egy rendkívül sikeres titkos küldetést. A kisfiú nem bírta tovább magában tartani a feszítő kérdést.
– Nagyi... – kezdte suttogva, mintha félne, hogy lehallgatják őket. – Hogy lehet az, hogy amikor te elmész a piacra vásárolni, mindig a rendőrök hoznak haza? Te... te titkosügynök vagy?
Ilonka néni megállt a mozdulatban. Szemeiben huncut szikra gyúlt, lassan és teátrálisan körbenézett az utcán, megvizsgálva, nem hallgatózik-e Kovácsné Marika a tuják mögött. Amikor tiszta volt a terep, egészen közel hajolt az unokájához, és titokzatos hangon belesúgta a fülébe:
– Elárulom neked, de csak akkor, ha most rögtön megígéred, hogy nem mondod el senkinek! Még anyádnak sem!
Peti izgatottan, katonásan kihúzta magát. A szíve a torkában dobogott a nagy titok súlyától, és határozottan rávágta:
– Megígérem, Nagyi!
A nagymama ekkor hatalmasat, cinkosan kacsintott, a szája széle pedig elégedett, széles mosolyra húzódott.
– Látod, fiam... – simogatta meg Peti fejét. – Az az én nagy titkom, hogy eszem ágában sincs a drága taxira költeni a nyugdíjamból, a buszhoz meg messze van a megálló a sok cipelni valóval. Úgyhogy miután bevásároltam, egyszerűen odaállok a piac melletti rendőrőrs elé, megigazítom a szemüvegemet, pislogok kettőt a legszomorúbb nézésemmel, és azt mondom nekik: „Jaj, aranyoskáim, biztos urak, olyan nagyon eltévedtem, és már nem is emlékszem, merre van a hazavezető út...” Hát nem drágák, hogy mindig hazahoznak?
