A műhely Wall Street-i farkasa az eltűnt húszezres nyomában
Péntek délután volt, a levegőben sűrűn gomolygott a gépolaj, a fémforgács és a közelgő hétvége utánozhatatlan illata. De ez nem egy sima péntek volt. Ez volt a legszebb nap a hónapban: Fizetésnap.
Mindenki libasorban, olajos kezét a kék overáljába törölgetve toporgott a főnök kis, üvegfalú, beépített irodájának ajtaja előtt. Én már végeztem a ceremóniával, épp a borítékomat gyűrtem a zsebre, de nem mentem vissza rögtön a padhoz. Éreztem, hogy műsor lesz, ugyanis Sanyi következett.
A Sanyiról tudni kell, hogy olyan ember, aki a közeli büfében a tíz forintos visszajárót is kétszer átszámolja, nehogy átverje a Julcsi néni, és képes leállni vitatkozni, ha szerinte a kávéautomata 1 milliliterrel kevesebbet tölt a poharába a szokásoshoz képest.
A főnök bent ült az asztala mögött. Előtte papírhegyek, a megbízható öreg Casio számológép, és egy kihűlt kávé. Látszott rajta, hogy a sok számolás, levonás meg bérszámfejtés teljesen kiszívta az erejét, úgy dörzsölte a halántékát, mintha legalábbis az országos költségvetést rakta volna össze. Sanyi belépett. Megkapta a borítékot, de esze ágában sem volt eltenni. Mintha csak egy sikeres bankrablás után lenne a furgon hátuljában, azonnal feltépte, megnyálazta a hüvelykujját, és elkezdte pörgetni a húszezreseket. Úgy pörgette a papírpénzt, mint valami rutinos Las Vegas-i krupié.
Szóval a Sanyi számolt. Aztán számolt még egyszer. És ahogy haladt előre, a homloka egyre jobban ráncolódott, míg végül pont úgy nézett ki, mint egy gyanakvó angol bulldog. Megállt a keze a levegőben, vett egy mély, drámai levegőt, és a főnökre meredt:
– Főnök... ez itt egy húszezressel kevesebb, mint a szokásos fizetésem.
A főnök meg se rezzent. Még csak fel sem emelte a tekintetét a papírokból. Egy hosszú, feszült másodpercig néma csend telepedett a kis irodára, amit csak a csarnok túlsó végéből behallatszó híddaru monoton zúgása tört meg. Aztán a főnök lassan letette a tollat, szigorúan felnézett Sanyira, és teljesen nyugodt, jéghideg hangon csak annyit mondott:
– Érdekes... A múlt hónapban valahogy nem szóltál semmit, amikor húszezerrel többet kaptál.
Hoppá. Sakk-matt. Sanyi belesétált a csapdába, ráadásul páros lábbal. Ott álltam az ajtó mellett, és már készítettem a lelkem, hogy Sanyi füle most majd rákvörösre sül, elkezd hebegni-habogni, esetleg a cipője orrát bámulva kifarol az irodából. De a legnagyobb meglepetésemre Sanyi arcizma sem rezdült. Olyan pókerarcot vágott, hogy egy profi kártyás is megirigyelte volna. Kihúzta magát, megigazította a gallérját, majd elővette a legudvariasabb, legnyugodtabb hangját, és egyenesen a főnök szemébe nézett:
– Na de főnök... én akkor csak azért nem szóltam, mert egyszeri tévedést még elnéz az ember de ez így már sorozatos hiba!
Ezen a ponton én, és a mögöttem álló fiúk a műhelyből már nem bírtuk tovább. Úgy kibukott belőlünk a röhögés, hogy a Lalinak még a csavarkulcs is kiesett a kezéből. A főnök egy pillanatig még próbálta tartani a szigorú cégvezetői arcot, de a szája széle megrándult, és végül belőle is kitört a nevetés. Csak rázta a fejét, és közben intett Sanyinak, hogy tűnjön már el az irodájából a pénzével együtt.
Sanyi pedig úgy sétált ki az üvegajtón, mint egy hadvezér a győztes csata után. És persze a műhelyben még hónapokig azzal dicsekedett, hogy hogyan is iskolázta le a főnököt.
