Ez a nő rájött, hogyan lehet kicselezni az üzemanyagdrágulást

Babett és a valóság néha két teljesen különböző dimenzióban, vagy legalábbis merőben eltérő irányítószámon léteznek. Ő abban a hitben éli az életét, hogy egy eltévedt monacói trónörökös, akit valami kozmikus tévedés folytán dobtak le a budapesti flaszterra. Ezt az apró adminisztrációs hibát pedig azzal kompenzálja, hogy úgy viselkedik, mintha a világ az ő személyes VIP-várója lenne.

Múlt csütörtökön megbeszéltük, hogy találkozunk a Margitszigeten egy kis délutáni lazításra, amolyan csajos, világmegváltó traccspartira.

Én, mint egy átlagos földi halandó, szépen megvettem a jegyemet, és felszálltam a 26-os buszra. A járaton persze stabil negyvenkét fok volt. A műanyag ülések szinte magukba szippantották a combomat, a levegő pedig olyan sűrű volt, hogy harapni lehetett volna. Az ablakok természetesen csak bukóra voltak nyitva, ami pont annyit ért, mintha valaki egy ipari hajszárítóval próbált volna hűteni egy működő vulkánt.

Kicsit izzadtam a többi emberrel, élveztem a nyári tömegközlekedés hamisítatlan, fokhagymás-dezodoros romantikáját. Miközben egy hátizsákos turista a bordáim közé préselte a csomagját, azon gondolkodtam, vajon a folyadékveszteségtől hallucinálok-e, vagy tényleg valaki mulatóst hallgat a telefonján hátul. Végül azonban túléltem, leszálltam, és megérkeztem.

Odaballagtam a megbeszélt padhoz, be a fák hűsítő árnyékába. Babett már ott ült, és a látvány azonnal gyanús volt.

A hőség ellenére – ami ekkorra már a betonból is délibábokat varázsolt – olyan frissnek és üdének tűnt, mintha egyenesen egy hűtőpultból lépett volna ki. Én még a busztól dunsztolódva, a homlokomról a sminkem maradékát törölgetve, szuszogva érkeztem, ő meg ott pózolt, mint egy frissen polírozott manöken a Vogue címlapjáról. A haja úgy omlott a vállára, hogy a kósza szellő is engedélyt kért tőle, mielőtt belekapott volna. A sminkje egyenesen dacolt a termodinamika törvényeivel.

Lerogytam mellé, és gyanakodva – meg talán egy jókora adag, ragacsos irigységgel – méregettem.

– Kocsival jöttél? – kérdeztem, bár a válasz már a tőle áradó, huszonegy fokosra hűtött, érintetlen aurájából is ordított.

Babett egy olyan laza, arisztokratikus kézmozdulattal legyintett, hogy arra még a brit királyi család is elismerően csettintett volna.

– Még szép! – csilingelte, mintha a világ legabszurdabb kérdését tettem volna fel. – Eszem ágában sincs felszállni egy koszos buszra a többi ember közé! Hogy én ott nyomorogjak, meg dörgölőzzek a tömeghez? Még mit nem... – mondta, és a tekintetében ott vibrált az a hamisítatlan, "én egy magasabb kaszthoz tartozom, és a klímaberendezés az alapvető emberi jogom" arckifejezés.

Tudom jól, hogy Babett sincs azért annyira eleresztve anyagilag, mint amennyire a fellépése sugallja. A bankszámlája alapján ő is csak egy a sok közül. A kocsija is egy tizenöt éves, karcos kis ferdehátú, amit úgy vezet, mintha egy G-osztályos Mercedes lenne. Ennek ellenére, kis túlzással, még a sarki közértbe, sőt, a mosdóba is kocsival megy. Szóval, miközben próbáltam visszanyerni a normális testhőmérsékletemet, eszembe jutott a valóság. Kíváncsi lettem, hogyan egyezteti össze ezt a rongyrázós, átlagember számára luxus életmódot a kíméletlen hétköznapokkal.

Gondoltam, visszahúzom egy kicsit a Föld nevű bolygóra.
– És mit szólsz hozzá, hogy már megint az egekbe lőtt a benzin ára? – dobtam be a témát, várva a panaszkodást.

Na, ekkor történt a csoda. Babett olyan mély, megfellebbezhetetlen bölcsességgel ajándékozott meg, amitől egy pillanatra szó szerint lefagyott az arcom. Megköszörülte a torkát, és olyan halálosan komoly, magabiztos arccal, mint aki a világ legelismertebb közgazdászaként épp a davosi Világgazdasági Fórumon vázol fel egy globális válságkezelő stratégiát, kijelentette:

– Engem ez egyáltalán nem érint! Nem is értem, miért nem úgy csinálja mindenki, ahogy én. Ha elmegyek a kútra, én mindig csak ötezerért tankolok!

Esküszöm, másodpercekig megállt az idő. A Sziget zajai elnémultak, a madarak abbahagyták a csicsergést. Csak ültem a padon, néztem a tökéletesre rúzsozott száját, és szinte hallottam, ahogy az agytekervényeim csikorgó, kattogó hangot adva próbálják feldolgozni ezt a forradalmi elméletet.

Aztán szép lassan a fejemhez kaptam, és egy mély, hőségtől terhes sóhaj kíséretében csak annyit tudtam gondolni: Úristen, hogy ez a zseniális, közgazdasági Nobel-díjat érdemlő kiskapu eddig nekem miért nem jutott eszembe? Tényleg, minek aggódni az infláció miatt, ha a matek ilyen gyönyörűen, babettesen egyszerű?